Válogatás korábbi tanulmányainkból (2)

 

Szentendre tájtörténete a kezdetektől napjainkig

szerkesztette: Mandula Gergely (2005)

Budapest szívéből alig harminc perc alatt el lehet érni Szentendrét. Turisták milliói keresik föl évente történelmi belvárosát és az elmúlt évtizedben ezrek költöztek ide a fővárosból. A látogatók vagy az új lakói el sem tudják képzelni, hogy milyen lehetett a város és környéke korábban és mi lehetett a hegyeket elfoglaló lakótelepek, családi és hétvégi házak helyén.

 

A kiváló természeti adottságokat már igen korán felfedezte az ember. A rómaiak korában a terület egy világbirodalom részeként határvédő szerepkört kapott. Ekkor volt az ember első komolyabb beavatkozása a természetbe ezen a tájon. A rómaiak alkotásait azonban a népvándorlások és a hosszú évszázadok szinte teljesen elpusztították. Ennek nyomaira csak a régészek bukkantak rá évszázadokkal később. A Honfoglaláskor érkező magyarság olyan tájat talált, amelyben a természet erői játsszák a főszerepet. Az itt létesült középkori falu a táji adottságokat kihasználva békésen fejlődött egészen a török hódításig, amikor az állandó háborúskodások vetették vissza a fejlődést annyira, hogy az ország felszabadulására a város lakatlanná vált ismét. Ekkor vette kezdetét a harmadik nagy korszak a szerb telepesek megérkezésével. Újra megindult az élet az elhagyott tájon, a történelem folyamán már ki tudja hányadszor…

A város felvirágoztatása nem okozott gondot, azonban minden aranykor után hanyatlás következik. A korábbi kultúrák drasztikus, történelmi léptékben hirtelen hanyatlása most elkerülte a tájat. A város lassan elvesztette jelentőségét, korábbi jellegét és lakóit. A szőlő eltűnésével, a szerb (és más nemzetiségű) lakosság elköltözésével és elmagyarosodásával, a város mocsarának lecsapolásával, az ipar megjelenésével már csak a barokk belváros emlékeztet a hajdani virágkorra és tájjellegre. A festői környezet eleinte nem a turistákat, hanem a művészeket vonzotta. A szocializmus idején az ipari létesítmények követeltek maguknak egyre nagyobb területeket, ezután pedig egy lassú átmenet következett, melynek végére Szentendre új szerepkört kapott: az egykori szőlő helyén megjelentek a hétvégi házak a település a fővárost megunt lakosok kedvelt pihenőhelyévé vált.

A görög filozófia szerint minden népnek megvan a gyermek-, fiatal-, közép-, és idős kora. A történelem során szentendrei környéken sok kultúra telepedett meg, jutott túl a kezdeti nehézségéken, virágoztatta föl a tájat és egy hanyatló korszak után eltűnve átadta helyét egy újnak vagy a természetnek.

Természeti adottságok

Szentendre a Kis-Duna jobb partján, a Visegrádi-hegység és a folyó menti sík vidék találkozási pontjánál a Duna-kanyar kapujában fekszik. A Visegrádi-hegység növénytakarója lényegében a Dunántúli középhegységével azonos jellegű. A hegyeket általában összefüggő, kiterjedt bükkösök borítják, de jelentősek a tölgyesek és a gyertyánosok is. A növényvilág jellegzetességeihez hozzátartozik még a Bükkös-patak mentén fellelhető és védettség alatt álló jégkorszakbeli maradványnövények, mint pl. az árvacsalán, a pirosló hunyor, az erdei várfű, bánsági mételykóró vagy a szentendrei rózsa. A város természeti környezetéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a Duna folyam is, a mintegy 40 km hosszú Szentendrei-szigettel. Az egykori tiszta vizű, halban gazdag folyam kisebb ága a település kialakulásában, szerkezeti felépítésében döntő jelentőségű volt.

A Honfoglalás előtti kor

Az őskor

Szentendre és közvetlen környékének természetföldrajzi adottságai az emberi megtelepedésre rendkívül kedvezőek. A legősibb időkben a gyűjtögető, vadászó és halászó életmódhoz a feltételek (sík vidék, hegyvidék, erdő és víz) egy helyütt megtalálhatók voltak. A Duna biztosította az emberi élet feltételeinek szükségleteit. A jégkorszak különböző szakaszaiban, az eljegesedés idején a Pilis-hegység környező barlangjai, míg a felmelegedések korában a rénszarvasvadászok a Duna-parti löszfennsíkon megtalált telephelyei tanúskodnak a mintegy 15-20 000 évvel ezelőtt itt élt emberekről.

A város belső területéről a legkorábbi emlék a neolitikumból, az újkőkorból származnak. A mintegy 4500 évvel ezelőtt itt élt embercsoport valószínűleg a Bükkös-patak mentén húzódó dombháton telepedett meg. Ettől az időtől kezdve - többszöri megszakítással - a mai napig nyomon követhető a város területén az emberi élet. A megtalált telepek és temetők többsége a Duna-part Dera patak torkolata körüli részén találhatók, de a mai belváros területéről is ismerünk az őskorból származó emlékeket. A rézkor, a bronzkor és a vaskor számos telephelye és temetője ismeretes Szentendre területéről. Az első, név szerint is ismert népnek, a vaskorszak folyamán itt élt illyreknek az emlékeit is megtaláljuk. Szentendre későbbi, római kori neve is eredetileg tőlük származik. Az illyrek uralmát Kr.e. I. században a kelta eraviscus törzs váltotta föl, akiknek a központjuk a Gellérthegyen volt, itteni telephelyük pedig a mai cementgyár területén tárták fel.

A Római Birodalom idejében

A római hódítás az első században érte el a Duna vonalát. Ettől kezdve mintegy 400 éven keresztül a folyam képezte a határt a római birodalom és a le nem igázott „barbarikum” között. A vidék a legfejlettebb állam részévé vált, ami a maga kultúrája és civilizációja mellett a kőépítkezést és a közművesítést is elterjesztette a területen. Az itt található új határvédő katonai tábor Ulcisia castra (Farkasvár) nevet kapta. Az erődítmény a Bükkös-part menti dombháton épült fel előbb földből és fából, majd a második század folyamán fokozatosan kőből építették át, végső formáját egy építési felirat tanúsága szerint 214-ben nyerte el. Szíriai lovas íjászat, az aquincumi légió egyik részlege, a dalmát lovasság egyik alakulata állomásozott a táborban, melyet a számos barbár betörés miatt többször átépítettek, kijavítottak. A táboron kívül a Dera patak torkolatánál egy hídfőállás, a Hunka-dombon pedig egy kis erőd vigyázta a birodalom határát. A hódításnál itt talált eraviscus lakosság a sírkövek tanúsága alapján még egy darabig őrizte etnikai különállását, majd beolvadt vagy a barbár támadások áldozatául esett. Helyükre a római birodalom különböző helyeiről telepesek érkeztek.

A tábortól nyugatra és délre kisebb polgári település alakult ki, ahol a katonák családtagjai, kereskedők és iparosok éltek. A város környékén már ekkor is szívesen telepedtek meg a közeli főváros, Aquincum gazdagabb polgárai és a leszerelt katonák. A hegyek lábánál, a domboldalakon építették föl több-kevesebb fényűzéssel villáikat, melyek közül a Szabadság-forrás közelében (ma a Skanzen területén található) feltárt volt a leggazdagabb kiképzésű. A római tábor és település temetője előbb a mai HÉV-állomás környékén, majd a polgári település lakóinak a biztonságosabb táborfalak mögé költözése után, a IV. század folyamán már közvetlenül a tábor déli oldalán található, ahol egy IV. századi ókeresztény sírkápolna is állott.

Népvándorlás kora

A rómaiak négy évszázados uralmának 430 körül a hunok vetettek véget. Ettől kezdve a Honfoglalásig különböző népek birtokolták a vidéket. A IV. században a germán longobárdok érdemelnek figyelmet, akiknek eddig ismert legnagyobb temetőjük éppen Szentendrén, Pannónia-telepen került elő. A temető leletei arra utalnak, hogy a római lakosság egy kisebb része a longobárdok uralma alatt is tovább élt ezen a területen. A longobárdokat 568-ban az avarok váltották föl, uralkodásuk idején Szentendre jelentősebb törzsi központ volt. Ebből az időből több kisebb temető ismeretes a város területéről.

Középkori tündöklés

Az avarok uralma után a honfoglaló magyarok leletei tudósítanak a település folytonosságáról. Az Orbán-kereszt közelében feltárt kis temető jelzi, hogy a vidék a fejedelmi Kurszán nemzettség birtokába került. Szentendre első, helynév nélküli írásos említését az 1009. évi veszprémi püspökség alapító oklevelében találjuk, ahol püspöknek szánt adományaként jelenik meg, mint falu. A város neve a középkori plébániatemplom védőszentjétől, Szent András apostoltól származik, aki 1725-ig a plébánia védőszentje is volt. Egy 1146-ban keletkezett oklevélben II. Géza megerősíti Fulco hospes adománylevelét, mely szerint ő birtoka egy részét a pannonhalmi apátságra hagyja. Ez a dokumentum nevezi először a korábban névtelen falut Sancti Andrea névalakban. Az okmányt a város keresztleveleként említik.

A honfoglalás utáni kis falu, a központi fekvésű Templom-dombon épült plébániatemplommal, eleinte nem sokban különbözhetett a kor többi hasonló kistelepülésétől. Mindössze földrajzi helyzete, a középkori fővárosok – Esztergom, Buda és Visegrád- közötti fekvése vitt a helység egyhangú életébe bizonyos változatosságot. Szent István király a források szerint 1009-ben egyházkormányzatilag a veszprémi püspöknek adományozta. A kis falu ezután vált az egyházi közigazgatás egyik fontos központjává. A település jelentősége fokozódott, amikor a megye egyházi központja, a főesperesség, mintegy évszázadnyi időre 1226-ban Visegrádról Szentendrére költözött. A püspök udvarházat épített itt ki, a helység főesperesi székhely lett, amely okmánykiadási joggal rendelkező „hiteles hely”. A források szerint maga a püspök is szívesen tartózkodott itt. Mindez a középkori falu jelentőségét erősíti. További változást a helység történelmében 1318-ban következett be, amikor Róbert Károly az ország székhelyét Budáról Visegrádra helyezte át és az új főváros jobb ellátása érdekében Szentendrét, zalai falvakat adva érte, elcserélte a veszprémi püspökkel.

A mai városközpont helyén kialakult település egyetlen máig is megmaradt építészeti emléke a román kori és gótikus részleteket megőrzött katolikus plébániatemplom.  Mellette a közelmúltban XIII-XIV. századi kőépület is előkerült. A püspöki udvarház valószínűleg a mai városháza helyén állott, ahol ugyancsak középkori falmaradványokra bukkantak. A középkorból maradt még meg Szentendre kacskaringós, zegzugos utcaszerkezete, ami később keveredve a barokk építészettel, egyedülálló városképet alakított ki. Szentendre határában már ekkor is voltak szőlők, a Bükkös-patak – akkori nevén Király-patak – vize pedig több malmot is hajtott. A földművelés mellett a közeli erdők fáiból szekereket és hajókat készítettek a helybéliek, akik bekapcsolódtak az akkori fő közlekedési útvonal, a Duna folyam kereskedelmébe is. Annak ellenére, hogy gyakran találkozunk a helység nevével a különböző birtok- és adományleveleken, ma még elég keveset tudunk a középkori Szentendre mindennapi életéről. Feltehetően közvetlenül a török uralom előtt városi rangot kaphatott, s ebben az időben, a fokozódó török veszély elhárítására, városfallal vették körül a települést. Ennek rendkívül vastag több méter széles falnak a maradványait a Bükkös-pataktól északra eső részen több helyütt is sikerült felkutatni. Az egykori városfal folytatását jelezheti a Fulkó deák utca íves vonulata

A középkorban a lakosok egyik mindennapos feladata valószínűleg az erdőirtás volt. Kiterjedt földművelés a város határában csak a kiirtott erdő helyén indulhatott meg, mert az alacsonyabban fekvő földeket a Duna gyakran elöntötte és mocsarak is voltak a környéken. A mocsarakat pedig a középkori ember messzire elkerülte, mert onnan csak betegség származhatott. A többi, üdébb területeket inkább állatok legeltetésre vették igénybe.  A tájhasználat egyik, a mai szemmel szokatlan színfoltja lehetett a hegyekből lerohanó patakok mentén épített malmok sora, melyekben a megtermelt gabonát őrölték. Mivel a falu egyházi birtok volt, ezért hamar elterjedt a nyugaton alkalmazott fejlettebb földművelés, ennek következtében nem volt szükség a falu állandó átköltözésére sem és a határaiban rögzített telekrendszer is korán megjelent (13. század). A földművelés következtében jelentős legelőterületekre is szükség volt, mivel Magyarországon a kisebb méretű szarvasmarhákat tenyésztették, amikből az eke elé 10-12-öt fogtak. A legelőterületek egy részét a két- majd később a háromnyomásos gazdálkodás biztosította, de a jelentős állatállomány miatt további területeket kellett az erdőből elvenni.

A szőlő telepítése már ebben a korban megindult. Erről ad tanúbizonyságot az 1138-as, II. Bélától származó adománylevél, melyben a király a Kőhegyen (Kyhug) termelt szőlőről intézkedik. A Kőhegy és a rajta termelt bor később a pálos rendé lett. A szőlőtermesztés ekkor még semmi esetre sem lehetett monokultúrában. Sőt, a különböző gabonaféléknek a szerepe jelentősebb volt, ugyanis a borfogyasztás eleinte még nem volt elterjedve a magyarság körében (helyette árpa- és méhsört fogyasztottak az emberek). Az erdő használata is fontos volt, jelentős vadászterületként szerepelt.

A török uralom

1541-ben Buda eleste után Szentendre is török kézre került. 1559-ben még 38 ház volt a városban, és egy 1567. évi adat mezővárosnak, oppidiumnak nevezi, sorsát azonban, mint a többi hódoltságbeli település nem kerülhette el. A háborúk nem kímélték, egyre kevesebb épület és lakos maradt, majd teljesen elnéptelenedett. Rövid időre bár fölszabadult, a török tíz év múlva ismét visszafoglalta (1559). A város oly mértékben elpusztult, hogy a hódoltság végére már lakatlan településként tartották nyilván. A mai Fő tér környékén romba dőlt házak és beomlott tetejű, kiégett plébániatemplom falai jelezték a másfél évszázados uralom sanyarú időszakát. A falu megmaradt falai egyben az egyetlen tanúi voltak annak, hogy ezt a tájat valaha emberek lakták.

A középkori település elnéptelenedésével a táj alakításában az emberi tényezők minimálisra csökkentek. Azok a szántóföldek, amelyeket korábban erdőirtással nyertek, lassan újra befásodtak; a szőlősök elvadult bozótossá váltak; a természet mindenhová visszatért, amit korábban elhódítottak tőle. Egy ilyen visszavadult táj várt új telepesekre.

A táj visszahódítása, Szentendre második virágkora

A város egykori területe Budával együtt 1686-ban szabadult föl. Szentendrén néhány év múlva új telepesek jelentek meg. Az egykori források alapján 1690-ben 6000 szerb menekült ide délről, miután a török ismét elfoglalta Nándorfehérvárt. (Szerbek már a középkorban is érkeztek Szentendrére, legnagyobb betelepülésük mégis ekkorra tehető.) A menekülők ideiglenes jelleggel faházakat és templomokat építettek, terveik szerint ugyanis minél hamarabb vissza akartak térni hazájukba. A szerb lakosság a császártól különböző és igen értékes kiváltságokat kapott, s agilis vezetőik, akik mindvégig ragaszkodtak ezekhez a kiváltságokhoz, átsegítették a telepeseket a kezdeti nehézségeken. A város kialakításánál döntő szempont volt, hogy eredetileg ideiglenes lakhelynek tekintették, ezért a megmaradt kőházak kijavítása mellett többségük elsősorban boronaszerű faházat épített magának. Emellett a vesszőfonásos, agyagtapasztásos és vályogfalas épületek voltak gyakoriak. Szerbia különböző területeiről érkező családok új telephelyükön is megőrizték összetartozásukat, és egy-egy vidékről érkezettek külön „mehlát” alakítottak ki, külön templommal.

Az első összeírás alapján (1696) a város teljes lakossága szerb volt, a későbbi soknemzetiségűség még nem volt jellemző. Később még mindig többségben voltak a szerbek, de mellettük egyre nagyobb számban érkeztek a környező falvakból magyarok, Mária Terézia idejében pedig svábokat telepítettek be. A nemzeti sokszínűséget a görög kereskedők és a katolikus vallású dalmátok színesítették. A szerb telepesek többsége iparos és kereskedő, míg másik része földműves volt. A legkeményebb munka a földművesekre várt, akiknek először újra művelhetővé kellett tenniük a korábban felhagyott szántókat. Mivel a területet ideiglenes tartózkodási helynek tekintették, ezért csak a városhoz közel eső földek kerültek művelés alá a kezdeti korszakban. Az ideiglenesen érkező dolgos nép a török idők mélyrepülése után robbanásszerű változást hozott a tájhasználatban. Az itt lakók szemléletére az lehetett a jellemző, hogy amennyire lehet leigázzák és a maguk hasznára fordítsák a természet erőit, ezért kemény munkával óriási területeket vontak művelés alá.

Az újra benépesült város a vallásszabadság és szabad bíróválasztás mellett adókedvezményekben is részesült. Sorra alakultak a különböző iparágak képviselőit magukba tömörítő céhek (tímárok, szűcsök, szabók, görög szappanfőzők, vargák, lakatosok, kovácsok, kerékgyártók…). A század folyamán Szentendre a megye harmadik legnagyobb ipari városává vált. Ez a fejlődés egy igen intenzív tájhasználattal járt együtt. A XVIII. századi első térképek alapján a környező dombokról kiirtott erdők helyére szőlőt telepítettek. A jelenlegi közigazgatási határon belül ekkor még két település gazdálkodott.  A Bükkös-patak bal partján fekvő Izbég sokáig ragaszkodott önállóságához, még azután is, hogy Szentendre „bekebelezte” . Érdekes, hogy az első katonai felmérés még magyar nyelven Püspökiként említi a települést, a későbbiek pedig a szláv eredetű Izbég nevet használják. Ebből arra lehet következtetni, hogy itt is egy török idők előtt már létező falu települt meg újra. Bár az első katonai felmérésen nem találjuk nyomát annak, hogy milyen területeken gazdálkodott az egyik és melyiken a másik település, azt lehet feltételezni, hogy a nagyobb kiterjedésű szántók Izbéghez tartoztak. Mindamellett bortermeléssel ugyanúgy foglalkoztak az itt élők, mint Szentendrén, azonban a Duna parti városban a szőlőtermesztés teljesen egyeduralkodóvá vált. A Pilisből lerohanó Bükkös patak (régi nevén Kékes-patak) vize ismét malmokat (7db) hajtott.

A szőlőtermesztés - a kézműipar mellett - a város gazdasági fellendülésének másik fő forrásává vált: a környező dombok és hegyek déli lankáin a vulkanikus talaj kiválóan alkalmas volt a bort adó növény termesztésére. A nagyarányú fejlődést jelzi, hogy míg az 1720-as években mindössze 2000, addig a század utolsó évtizedében 25000 akó kiváló minőségű vörösbor érlelődött a város pincéiben. A szőlőkultúra nemcsak a város mezőgazdasági, de ipari és kereskedelmi életének fejlődésére is hatott, azoknak egyik fő mozgatórugóját képezte. A szentendrei vörös bort, melynek híre a budaiéval vetekedett, messze vidékre, Ausztriába, Cseh- és Lengyelországba is szállították.

Az első szerb telepesek megérkezésétől alig telt el 70 év az első katonai felmérésig. Az ekkor készült térképen a szőlős terület már nagyobb helyet foglalt el, mint az erdő. A későbbi felmérésekkel összehasonlítva a telepesek ki is jelölték az erdő határát, ami várhatóan a jövőben sem fog változni, hiszen az erdő ma már a Duna-Ipoly Nemzeti Park része. Az ide érkező szerb lakosság a kitermelt fákból építette föl ideiglenes lakhelyeit és első kereskedő hajóit. A megmaradt erdőterületeken továbbra is aktív erdő- és vadgazdálkodás folyt. Az egykori virágzó szőlőművelés emlékei a városban még ma is fellelhető hatalmas pincék és a Szőlősgazdák keresztje.

Érintetlenül egyedül a vízjárta területek maradtak meg, amibe jóformán az összes síkság beletartozott. A város déli részén elterülő mocsár környékét elkerülték az emberek, akárcsak a középkorban. Lecsapolásukra egy újabb évszázadot kellett várni. A vízborítottság olyan mértékű volt, hogy a néphagyomány szerint valamikor a Kőhegy alatt a Duna folyt. Azt is vélték, hogy 1690-ben itt kötötték ki gályáikat az ide érkező szerbek. Persze a Duna a történelmi korban már nem ért el idáig, a mondát azonban tovább éltette Thirring Gusztáv útikönyve, mely még 1924-ben is megemlékezik az itt talált vaskarikákról, ahová egykor a szerbek hajóikat kikötötték. Ezeknek a mondáknak az lehetett az alapja, hogy a Kőhegy és a Duna közti belvízárteret az év jelentős részében víz borította. Az első katonai felméréshez kapcsolt német nyelvű leírás szerint (2. melléklet) utak vezettek Pomáz, Kalász és Óbuda felé is, azonban a közlekedés még jó időben is nehézkes volt dél felé. A térképen a Duna szentendrei ágának ezen szakaszán három homok sziget látható. Ezekből később csak egy maradt meg, amit 17oo-ban a városi görögkeleti plébániák kaptak meg, hogy rajta termett szénával lovaik etetését fedezzék. A többi sziget érintetlen maradt és végül nyomtalanul eltűnt, talán a Duna valamelyik áradása sodorta el őket.

A gazdasági helyzet stabilizációjával nagy arányú építkezés indult meg a XVIII. század közepére. A régi faházakat és templomokat díszesebb kőépületek, polgár- és kereskedőházak, barokk stílusban épült templomok váltották föl.  A szerb kereskedők emeletes házaikat a Fő téren vagy annak közvetlen környezetében építették föl. Ezek többnyire keskenyek, csak két ablak szélességűek, mivel kevés terület állt rendelkezésre a kis téren. A házak általában kőből épültek, csak kevés helyen találunk vályogfalazást, ez ad a városnak egy délies, mediterrán hangulatot. Az építkezésnél a római kori és középkori romépületek anyagát is fölhasználták, sok esetben a korábbi épületek alapfalaira húzták fel házaikat, így őrződött meg a mai napig a város középkori utcaszerkezete. Az első időkben, mint pátriárka székhely, később, mint görögkeleti püspökség, Szentendre ismét az egyházi élet központja lett.

A békés viszonyok között fejlődő város életét most már többször megzavarták az egyre sokszínűbb nemzetiségek egymás közti viszályai. A város vezetőségében, a magisztrátusban állandóan folyt a harc a mandátumok arányos elosztásáért. A nemzetiségi viszályokon kívül a város vagyonosabb és szegényebb rétegei között is erősödtek az ellentétek, harcoltak a Zichy István földesúr által 1700-ban bérbe adott földek igazságos szétosztásáért. A viszályt az oldotta meg, hogy 1767-ben a város ismét koronauradalom lett, Mária Terézia pedig egyik látogatása alkalmával szabadalmas királyi város rangjára emelte Szentendrét. 1736-ban a szomszédos, szintén szerb lakosú Izbég községet Szentendréhez csatolták, bár a patakparti falu ezt az állapotot sokáig nem fogadta el. Az izbégiek olyan erős identitástudattal rendelkeztek és rendelkeznek ma is, hogy az esetleges különválás még 1993-ban is felmerült.

A hanyatlás kora

A XIX. század már a hanyatlás kora Szentendre történetében. A gazdaság lassú recesszióját a gyakori tűzvészek és a dunai áradások csak fokozták. Elsősorban a kibontakozó kapitalista gyáripar és a közlekedés fejlődése visszavetette a város kézműiparát és a kereskedelmét. Azonban minden éremnek két oldala van. A közlekedés fejlődésével közelebb került a főváros is, ami ezzel magában hordozta egy későbbi más típusú fejlődés és tájhasznosítás lehetőségét is. Egyelőre azonban a jól termő szőlős foglalta el a területek jelentős részét, ami logikus, hiszen a terület kiválóan alkalmas volt a bort adó növény termesztésére: vulkanikus kőzeten kialakuló talaj, dél felé néző domboldalak. Azonban mai szemmel nézve egy ennyire egyoldalú mezőgazdaság magában hordozta azt a tragédiát, amit később a filoxéra járvány okozott.

A XIX. század folyamán jelentősen megváltozott a város lakosságának nemzetiségi összetétele is, ami a dolgos szerb lakosság fokozatos csökkenését jelentette. Az 1886-os örökváltsági szerződéssel oldódott meg a város és a kamara közti helyzet, amikor Szentendre függőségi viszonya megszűnt. Első polgármestere Dumtsa Jenő lett, aki munkálkodásával jelentősen fellendítette a hanyatlásnak indult város életét. A céhek ideje lejárt, a gyáripar pedig tőke hiányában nagyon lassan indult meg. Elsősorban tégla-, sör-, olaj-, papír-, szerszámgyár, kőbánya, fűrésztelep, majd a híressé vált kocsigyára voltak jelentősek. A lassú fejlődés a város műemlékeinek, a történeti városmag megmaradásának kedvezett. A más városokban ekkor megindult nagyarányú építkezések elkerülték Szentendrét.

A második katonai felmérés tanúsága szerint nem sok minden változott a tájhasználatban a XIX. század első felére. Egyes területeken a szántók legelőkbe mentek át. Akkor már hivatalosan Izbég Szentendre része volt, azonban még nem tekinthetők egy településnek. Az új legelők is valószínűleg Izbéghez tartoztak. Ennek a falu főutcájának régi elnevezése utal: „a felső Izbéghi úgynevezett marhahajtó út” illetve a legelők nagy része a patakparti településhez esett közelebb.

Az ember által még érintetlennek számító mocsár eltűnését hozta ez a kor. Megnőtt az új mezőgazdasági területek iránti igény, hiszen valahonnan földet kellett osztani az aktuális törvények alapján. Szentendrén a dunaparti területeket osztották föl, de ez nem volt elegendő.  A város előtt két út állt: vagy az erdőket írtja tovább, vagy a mocsarat csapol. Az erdőirtás már idejét múlta, ekkortájt születtek az első erdőtörvények is, és miután az építkezésekkor nem a fát, hanem a követ használták, ezért a mocsarak lecsapolása következett. A fölösleges vizek levezetése amúgy is divatos volt a XIX. században. A harmadik katonai felmérésen egész csatornarendszer látható, ami a vizet a megszabályozott Dera patakba vezette.

A XIX. század utolsó évtizedei.

Az 1880-ban kezdődött filoxéra járvány néhány év alatt kipusztította a határban virágzó szőlőkultúrát. A monokultúrás mezőgazdaságra súlyos csapást mért a szőlő kipusztulása, mely nemcsak a gazdálkodó, de a kereskedő- és iparoscsaládok vagyoni helyzetét is megingatta. Néhány év múlva a kipusztult tőkék helyére gyümölcsfákat telepítettek, s ez új anyagi forrást jelentett a város lakosságának. A gyümölcstermesztés mellett az állattartás szerepe is megnőtt, fokozatosan helyreállt a mezőgazdaság egyensúlya. A század végére már több tízezer gyümölcsfa virágzott a várost övező domboldalakon, s ekkor honosították meg az egrest, vagy ahogy Szentendrén nevezik, a piszkét is, mely a város egyik jellegzetes gyümölcsévé vált. A gyümölcstermesztés már sokoldalúbb volt, mint egykor a szőlő. Erről a pismányi utcanevek tanúskodnak: Barackos utca, Cseresznyés utca, Egres utca, Eper utca, Mandula utca, Málna utca, Meggyfa utca stb. Azonban a sokoldalúság csak arra volt elegendő, hogy egy kártevő már nem tudott katasztrófát okozni. Hamarosan új társadalmi igények léptek föl, ami egy olyan tájszerkezet jövőképét vetítette elő, amiben a gyümölcsösnek sokkal kisebb a szerepe.

Jelentős változást hozott a város életében az 1886-ban megindult és két év múlva befejezett építkezés is: a mai elővárosi gyorsvasút ősének, az akkor még gőzvontatású helyiérdekű vasútnak a megépítése. Ezzel teljesen megszűnt a város elszigeteltsége és bekapcsolódott a fővárosi vérkeringésbe. A település fejlődésének iránya ezzel hosszútávra ki lett jelölve.

A város a XX. században

Az 1900-as évekből származó térképek és statisztikai adatok alapján Szentendre életében visszafordíthatatlan változások mentek végbe. A mezőgazdasági tevékenység a század végére minimálisra csökkent, a szőlő és gyümölcstermelés szinte teljesen megszűnt, a legelők eltűnésével a szarvasmarhatartás feltételei szűntek meg. Ezekkel ellentétes folyamat a művelés alól kivett területek és kertek növekedése. Ha az adatok mögé akarunk nézni, akkor a zártkertek növekedésével tulajdonképpen a fokozatos beépítés valósult meg, ami végeredményben a művelés alól kivett területek arányát növeli. (4. grafikon.)

A főváros közelsége és az elszigeteltség megszűnése éreztette hatását a nemzetiségek számának alakulásában is (1. grafikon). Megindult a fokozatos elmagyarosodás. Az első világháború után jelentősebb szerb csoport hagyta el Szentendrét és a századfordulón még négynemzetiségű város 1930-ra szinte teljesen magyarrá vált. A görögkeleti lakosság megfogyatkozásával templomaikat fokozatosan a többi egyház vette át. A két világháború közötti időszak fontos eseménye a szentendrei művésztelep megalapítása volt (1926). A második világháború pusztításai szerencsére elkerülték a települést, a harmincas évektől járási székhelyként működő Szentendrét járási jogú várossá nyilvánították.

A nagybirtokban lévő szántóterületek megművelése ekkortájt akadályokba ütközött, amiről írásos emléket egy plébános Földművelésügyi miniszternek írt levelében találjuk meg: „A szántóföldek művelése itt, közel a fővároshoz igen nehéz, mert nem lehet szerezni megbízható férficselédet. Inkább járnak a budapesti gyárakba dolgozni, a földeket pedig lehetetlen bérbe adni.” A század elején jelentős területet vettek ki így művelés alól (2. grafikon), amik azonban később megint hasznosításra kerültek a statisztikai adatok alapján. Az ötvenes évektől kezdve a művelés alól kivett területeken létesültek a különböző ipari létesítmények, majd a népesség ugrásszerű növekedésével (3.Grafikon) a korábbi gyümölcsös helyén üdülő majd lakóingatlanok jelentek meg. A város közigazgatási határa a XX. században csak egyszer változott (4. grafikon), bár a korábbi évszázadokban sok vita volt Pomázzal, hogy a Kőhegyen hol húzódik a két város határa.

A világháború után megváltozott a város gazdasági helyzete is. Teljesen elvesztette korábbi kézműipar jellegű műhelyeit. Új üzemek nyíltak meg az akkori városperemen: Cementárugyár, Papírgyár és töltőtollüzem. A mezőgazdasági termelés (továbbra is a gyümölcstermelés volt az uralkodó) irányítását természetesen a Mathiász János Tsz vette át. A múzeumokban gazdag történelmi városmag elkerülésére korszerű autóút épült, bár a nyomvonal kialakításánál sokszor előtérbe kerültek az egyéni érdekek (nem volt mindegy, hogy kinek a kertjén megy át majd az új út…). Az elkerülő úttól nyugatra pedig megjelentek a korban divatos lakótelepek.

A rendszerváltásra az ipari létesítmények értelmetlenné váltak. Hasznosításuk mai napig gondot okoz a városnak, éppúgy, mint az „ideiglenesen” itt állomásozó szovjet csapatok laktanyája. Kiderült tehát, hogy az ötvenes évek iparosítása zsákutcába futott, Szentendrének új fejlődési irányt kell szabni. Mára jól kirajzolódik ez is: az 1980-as években megindult fővárosi dezurbanizáció a város lakosságát megnégyszerezte (2. grafikon). A városhatárban még meglévő gyümölcsösök teljesen elvadultak, többségét fölparcellázták, eleinte zártkertek létesültek, később nyaralók, majd családi házak épültek rajtuk - a jól ismert „szukcessziós” folyamat törvényszerűségei alapján… A legújabban beépült területeken az átalakuló városperem tipikus jeleit láthatjuk ma: luxusvillák katasztrofális helyzetben lévő infrastruktúrával. Az iparosítással szemben ez nem egy hatalom részéről való kezdeményezés, hanem egy spontán folyamat. Történelmi távlatból nézve pedig nem is idegen a tájtól, hiszen már a tehetősebb rómaiak is építettek itt villákat. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy a mai nagyszabású beépítések közel sem harmonizálnak úgy a tájjal. Viszont újra hasznosításba kerültek azok a dombok, amire korábban a szőlő-monokultúra nyomta rá bélyegét.

 

Milyen lesz a jövő?

Még van szabad terület, amit be lehet építeni és az igény is meg van arra, hogy új házak, lakóparkok épüljenek a városban, illetve annak jelenlegi peremterületein. Egy új elkerülő út építése várható nyugat felől. Az ilyen elkerülő utak fel szokták gyorsítani a beépülési folyamatokat. A város funkcionálisan Budapest alvóvárosává válik (vált), fő bevételi forrása a turizmus lesz. A területhasználat ennek megfelelően fog módosulni: a korábbi ipari területeken rekreációt szolgáló intézmények jöhetnek létre (például a kavicsbánya helyén a tó). És az sem kizárt, hogy hipermarketek vetik meg a lábukat a 11-es főút szentendrei szakaszán is. Bár mai szemmel ez a kép riasztónak és egyértelműen nemkívánatosnak tűnik, de kikerülni nehéz lesz.

A történelem során az ember mindig arra törekedett ezen a tájon, hogy a természet erőit lehetőségeihez mérten minél jobban hasznosíthassa. A sokoldalú és kiváló adottságok minden békésebb időszakban lehetőséget adtak az itt élőknek, hogy virágzó települést hozzanak létre. A fejlődésre azonban a ciklikusság jellemző: miután a körülmények megváltoznak a tájnak át kell alakulni és alkalmazkodni kell az új kihívásokhoz. Sokszor ezek a változások egyik pillanatról a másikra következnek be (filoxéra), van úgy, hogy lassú méregként hatnak (nomád betörések, török idők és az állandó háborúskodás) és van, amikor a változások fokozatosan módosítják a tájhasználatot (egy gazdasági recesszió vagy a közlekedési feltételek javulása és a budapesti vérkeringésbe való bekapcsolódás). Az átalakulás során sokszor egy darabig egymás mellett működik régi és új, úgy hogy az elmúlt korokból megmarad egy kicsi, emlékeztetve a táj egykori jellegére. A jövő feladata sem lehet más: összeegyeztetni napjaink igényeit Szentendre tájtörténetével.

 

Felhasznált források:

Sándyné Wolf Katalin: Szentendre (Panoráma Magyar Városok Sorozat) 1985.

Pethő Zsoltné Németh Erika: Szentendre Utcanevei 1994.

Csemez Attila: Tájtervezés – tájrendezés 1996.

Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László: Történelem 3. 1994.

Adatok és térképek:

A Hadtörténeti Múzeum Térképtára

Központi Statisztikai Hivatal

http://www.szentendreifoter.feriweb.hu

http://www.iranyszentendre.hu

http://www.flickriver.com

http://www.templom.hu

 
© Mandula kert 2011
tel: +36 20 365 9507
Skype: mandulakert